A magyar labdarúgás kilátásai - pró és kontra
Hatalmas vitákat generál a magyar közéletben Orbán Viktor labdarúgáshoz – és általában a sporthoz – való viszonya. A miniszterelnök 2013-ban úgy fogalmazott, „a futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész”. Ebből elég világos, mit gondol a finanszírozási kérdésekről a negyedik kormányfői ciklusát töltő Orbán. Ezzel a filozófiával élesen szemben áll a „majd a piac megoldja, Nyugaton sem az állam építi a stadionokat” gondolatmenet. Óriási – és nagyrészt megválaszolatlan – kérdés: vajon lehetséges-e Kelet-Közép-Európában tisztán piaci viszonyokban sikeres (profitot termelő és sportszakmailag komoly eredményeket elérő) klubot működtetni.
Középen a miniszterelnök - két oldalán a MOL- és az OTP-vezér, forrás: HVG.hu
Az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt a honi labdarúgóklubok költségvetése. Míg a kétezres években kiemelkedett a Szima Gábor vállalkozó által tulajdonolt Debrecen, Szima pénze ma már legfeljebb a dobogó legalsó fokára elegendő. Bennfentesek szerint Orbán – hatalomra kerülve – négy jelentős erőt képviselő magyar csapatban gondolkodott: a Ferencváros-Fehérvár kettős mellett a Győri ETO és a Debrecen legyenek azok a csapatok, melyek nemzetközi szinten is megállják a helyüket. Tarsoly Csaba bukása azonban magával rántotta a győri klubot, akik azóta bár feljutottak a harmadosztályból, az NB2-ben megrekedtek – és tőkeerős befektető híján a következő éveket is ott tölthetik. A fehérváriak és a IX. kerületiek ma már valóban nagy költségvetéssel bírnak, 5,5 és 7 milliárd között mozog a top2 éves büdzséje. A fehérvári recept a következő volt: az Orbánhoz közeli Garancsi István már 2010 előtt megvásárolta és elkezdte rendbe tenni a klubot működtető gazdasági társaságot. Korábban rendre fizetésükre váró játékosokról lehetett hallani, Garancsi érkezése óta ez megszűnt. Szponzorokban persze nincs hiány: a Magyar Építő, a Strabag és a Market (2014 óta Garancsié) is szívesen áldoz a székesfehérvári klubfocira. Az Üllői úton más a felállás, a Fidesz nagy hatalmú pártigazgatója, Kubatov Gábor vette kezelésbe a legsikeresebb magyar klubot. Ennek eredményeképpen a Telekom, a Groupama és az MVM is lelkes támogatója a zöld-fehéreknek, ám a lista közel sem teljes. A Fehérvár és a Ferencváros mellett immáron szorosan a NER-kötelekébe tartozó tulajdonosa lett a Honvédnak, de a DVTK, a Mezőkövesd és a Puskás sem áll kifejezetten messze a kormánypárt holdudvarától (finoman fogalmazva, hiszen például a felcsútiak mögött személyesen a község ex-polgármestere, Mészáros Lőrinc áll). A magyar klubok finanszírozásának hátterében tehát egyfelől az állami cégek odavezénylése áll, de legalább ilyen fontos a nem állami vállalatok meggyőzése. Nem meglepő, hogy a multik vezetői úgy gondolkoznak: ha megtolják Orbán kedvenceit évi százmilliókkal, kedvezőbb elbírálás alá kerülhetnek, esetleg állami közbeszerzéseket is könnyebben nyerhetnek el. Az építőipar a NER-holdudvar kedvenc területe – aligha találunk jelentős szereplőt, amely ne lenne Orbán klientúrájának ellenőrzése alatt. A G-nap óta már nem Közgépnek hívják a kedvezményezett vállalkozást, hanem Duna Aszfaltnak, ZÁÉV-nek, Marketnek, West Hungária Baunak, vagy Fejér-B.Á.L. Zrt.-nek. Az egyéb szereplőknél jóval magasabb árbevétel-arányos profitrátát felmutatni képes vállalatok pontosan tudják maguktól is: vissza kell valamennyit adni a közösbe – ez sokszor labdarúgóklubok pénzelését jelenti.
A nyugati és a magyar klubok finanszírozása
Az NB1-es mérkőzéseket az MTVA közvetíti. A szerződés még két bajnokságig szól, évente kb. 3,8 milliárd forintot fizet az MTVA, aminek nagyjából 84%-át az elsőosztályú klubok kapják meg (ez éves szinten közel 3,2 milliárd forint). Nagyjából konszenzus van arról, hogy ez nem egy piaci ár – a közmédiát működtető társaság mélyebben nyúl a zsebébe, mint amennyire feltétlenül kellene. Felfoghatjuk tehát indirekt finanszírozásnak a magas jogdíjat. Még akkor is, ha egészen jó nézettségi adatokat produkál egy-egy fontosabb hazai mérkőzés, akár a külföldi topcsapatok magyarországi nézettségével összehasonlítva. A Szerencsejáték Zrt. esetében nem tudjuk, pontosan mekkora összegről van szó éves szinten, ám nagyságrendileg hasonló lehet, mint az MTVA által adott 3,2 milliárd. Így egy átlagos, 1,2-1,3 milliárdos költségvetésű klubnak elég a maradék 50-55%-ra találni forrást, hiszen legalább 550-600 millió bejön az MTVA és az SzZrt. által.
A Slovan Bratislava költségvetése jelenleg – a hírek szerint – valamivel 10 millió euró alatt van, amivel ilyen téren az NB1-ben harmadikok lennének. Míg a 2012-es EL-selejtezőben a Vidi továbbjutása a pozsonyiak ellen meglepetésként hathatott (két döntetlen, idegenben lőtt több gól), addig ma már az lenne a realitás, hogy a két magyar topcsapat egyértelműen legyőzze a szlovák bajnokot (ezt igazolandó: a Slovan idén már az 1. körben búcsúzott a BL-kvalifikációtól, méghozzá a roppant gyenge montenegrói bajnok ellen). Jelzésértékű, hogy hiába várták Eldar Civicet Zágrábban, a bosnyák balhátvéd inkább Budapest felé vette az irányt – és írt alá a Ferencvároshoz. A Dinamo Zagreb rendre valamelyik európai kupasorozat csoportkörében szerepel, kerete közel négyszer értékesebb a zöld-fehérekénél – mégis tudott a Fradi – feltehetően – magasabb fizetést kínálni a játékosnak.
A Deloitte adatai szerint 5440 millió euro (kb. 1768 milliárd forint, átlag: 88,4 milliárd forint) volt tavaly a Premier League csapatainak bevétele összesen. 28,4%-ban beszélhetünk kereskedelmi bevételekről, 57,8%-ban a tv-s közvetítésből származó bevételekről, 13,7%-ban pedig meccsnapi bevételekről (vagyis leegyszerűsítve: jegy- és bérleteladások). A tendencia azt mutatja, hogy nő a tv-s jogdíjakból származó bevétel aránya (három év alatt 6,4 százalékponttal), és négy százalékponttal csökken a meccsnapi bevételek aránya (bár abszolút értékben azért közel 100 millió fonttal nőtt három esztendő alatt). Átlagosan 142 millió font (51,4 milliárd forint) volt egy PL-csapat fizetésekre fordított kerete 2017-2018-ban. Ugyanezen futballévet tekintve érdekes dolgokat találhatunk, ha áttekintjük a top5 bajnokság adatait. Abszolút értékben toronymagasan első a PL, a Bundesliga éppen megelőzi a spanyol első osztályt, utánuk az olaszok és a franciák jönnek. A bevételek szerkezete tekintetében fontos, hogy még az e téren legvisszafogottabban teljesítő németeknél is a bevételek 39%-a származik tv-s közvetítésekből – a csúcsot az angolok tartják (59%), de az olaszok is 58%-on állnak. 2017-ben kb. 26 milliárd volt a magyar nb1-es klubok költségvetése összesen – ehhez képest évi 3,2 milliárdot kaptak közvetítési jogokból, ami 12%-os arány. Ha nem lenne a futballt imádó miniszterelnöke az országnak – mint ahogy 2010 előtt nem volt, ekkor a Sport TV birtokolta a jogokat – akkor a 12%-ból lenne legfeljebb 6-8. Nem nehéz belátni, hogy itt óriási a lemaradásunk. A szlovák Fortuna Liga mérkőzéseire átlagosan kb. 20-25%-kal kevesebben járnak, mint az NB1-re, de ehhez képest is sokkoló, hogy a dunaszerdahelyiek (az elmúlt években dobogósok és a legnagyobb átlagnézőszámmal rendelkeznek) csupán néhány tízmillió forintot kapnak közvetítési jogokból, azaz könnyen elképzelhető, hogy valójában az éves közvetítési jogok 1-1,5 milliárd forintot érnek csupán.
A meccsnapi bevételek a klubok bevételeinek 11-17%-át teszik ki, hátul ballagnak ilyen értelemben a franciák, a legjobbak a németek és spanyolok. Esetükben a 17-17% 538 és 510 millió eurót jelent, azaz 175 és 165 milliárd forintot – egy klubra vetítve 9,7 milliárd (Bundesliga) és 8,25 milliárd (Primera Division) forint. Az NB1-ben a klubok árbevételének átlagosan kb. 4-5%-a származhat jegy- és bérleteladásokból. Habár a Ferencváros kb. tízezres átlaga kétségkívül régiós szinten is szép, a stadion üzemeltetője kapja e bevételeket, cserébe a klub éves szinten fix összegben részesül. A Debrecen kiemelkedően teljesít, ám ez is csak évi 110 milliót jelent (a bevétel 15%-a), az utána következő Fehérvár-Honvéd-Újpest esetében pedig kevesebb mint 60 millió forintot. A német és spanyol átlagnézőszám kb. 44 000 és 27000, a magyar nagyjából 3000, azaz 14,5x, ill. 9x járnak ki többen a német és spanyol első liga mérkőzéseire. Ehhez képest a nyugati átlagos 8-10 milliárd forint helyett itthon átlagosan 50-70 millió forint jön be ebből – a szorzó 142-160x-os, ami egészen megdöbbentő. Természetesen a nagy különbség egyik fontos oka a jegyek árában keresendő, ám az világos, hogy e területen nagyon sokat kellene viszonylag gyorsan fejlődnie az NB1-es kluboknak. Rögtön levonhatjuk a konklúziót: óriási lyuk keletkezik a magyar klubok költségvetésében, hiszen sem a jegy- és bérleteladásokból, sem a közvetítési jogokból befolyó összegekből nem jön be arányosan annyi, mint Nyugaton.
A nyugati topbajnokságoknál tehát a bevétel hozzávetőlegesen fele a közvetítési jogokból származik, nagyjából további 15% jegy- és bérleteladásokból – a többi pedig szponzorációs és kereskedelmi bevételnek számít (átlagosan kb. 30%). Itthon viszont utóbbiból jön össze a klubok bevételének túlnyomó része! A vagyoni értékű jogokból származó bevétel a Paksnál kb. 90%-a a bevételnek, összességében nagy a szórás (a Ferencvárosnál nincs 10% sem, sok helyen 40-60%). Pontosan nem tudjuk, hogyan osztja el az MLSZ a Szerencsejáték- és MTVA-pénzeket, de jelentős részben itt ezekről van szó. Nagyon minimális a szponzoráció – a TAO-rendszer egyik mellékhatása az, hogy a korábban is szerény piaci alapú szponzorációk megcsappantak (minek adjon külön pénzt a vállalat a kluboknak, ha ott a TAO?). Jelenleg a személyi jellegű ráfordítások kb. 3,5 milliárdot tesznek ki a Ferencvárosnál, Fehérváron ennél valamivel kevesebb – utánuk jelentős szakadék tátong.
Míg itthon a klubok átlagos költségvetése a 2 milliárdot kevéssel meghaladhatja, addig a top5 legszegényebbjénél (franciák) is majdnem tizennégyszeres szorzóval számolhatunk a honi viszonyokhoz képest (27,6 milliárd átlagosan), a Transfermarkt szerint kb. 33x annyit érnek a Ligue 1 játékosai, mint az NB1-esek (ha kivesszük a torzító PSG-t, akkor is 24-es szorzó lesz). Ám természetesen nem a franciákkal kell versenyeznünk, így tegyünk kitekintést a régiónkra. A környező országok bajnokságait nézve – a Transfermarkt adatait figyelembe véve – kilencből hetedikek vagyunk (keretek értéke). A 99,03 millió eurós NB1 (ennyit érnek a leigazolt játékosok) megelőzi a szlovén (60,9 millió euró) és a szlovák (59,55 millió euró) ligát. Két fontos tényező mellett viszont nem szabad elmennünk! Az egyik, hogy bár az igazán lényeges az, mely országot képvisel 1-2 igazán komoly csapat, mégis, kiugró értékeket okoz a Donyeck, a Dinamo Kijev, vagy a Zagreb. Másfelől ez a módszer azt a ligát részesíti előnyben, amelynek rendszerében több klub indulhat az első ligában. Ám mivel a régiós bajnokság rendre kevés csapatot foglalnak magukba (a többség, hasonlóan az NB1-hez 12 fős), így nagy eltérések nincsenek átlagolva sem, viszont már kisebb az előnyünk a szlovénokkal szemben, de így is megelőzzük mind őket, mind az utolsó szlovákokat (részletek lejjebb).
Koefficiens, átlagéletkor és élenjáró keleti példák
Feltűnő, hogy átlagéletkorban az NB1 az utolsó (legidősebb) a maga 26 évével. Továbbá, az UEFA koefficiens listán jelenleg a kilenc országból kilencedikek vagyunk – feltehetően nem sokáig. Az UEFA az utolsó öt évet veszi figyelembe, ám ha csak a tavalyit néznénk (Vidi EL-menetelése), megelőzzük a szlovénokat, szlovákokat, románokat, lengyeleket. Sajnos a következő évben sem lesz nagyon nagy ugrás, ugyanis a 2014-15-ös év fog kiesni, amikor nem voltunk kifejezetten rosszak (a Debrecen EL-play-offig jutott). A 33. helyről érdemben két év múlva léphetünk el, amior a 2015-16-os gyalázatos szereplésre boríthatunk fátylat. Azzal, hogy mindegyik magyar klub sikerrel vette az idei első akadályt, nagy lépést tettünk a nekirugaszkodáshoz. Az NB1-ben átlagosan 9,1 légióst foglalkoztatnak a klubok, ezzel a régióban a középmezőnyben vagyunk (a horvátoknál vannak a legtöbben külföldiek, utánuk: lengyel, román, szlovák, magyar, szlovén, osztrák, ukrán és végül szerb).
saját szerkesztés, forrás: Transfermarkt.de
Látunk természetesen sikeres példákat tőlünk keletebbre is, mindenképpen meg kell említeni a BATE-t, az Asztanát és a Ludogorecet. A fehérorosz BATE az elmúlt öt évben négyszer jutott csoportkörbe, fele-fele arányban a BL-t és az EL-t nézve. A korábban az ex-újpesti Foxit és Kleinsheislert is soraiban tudó Asztana ugyanúgy 5-ből 4x élte meg a csoportkört – 3 EL-szereplés mellé egy BL-szereplés is jutott. Nem is akármilyen, 2 vereség mellett 4 döntetlenre is futotta a kazahok erejéből, többek között az Atletico Madrid ellen – Asztanából senki sem távozott három ponttal, igaz, pont nélkül sem. A bolgár Ludogorec (amenynek igen rossz élményei vannak most már a magyarokról, valahogy úgy állhatnak hozzánk Razgradban, mint mi a BATE-hoz) is hozta az 5-ből 4-et – 2 BL, 2 EL. Otthon iksz a Liverpool ellen, három éve pedig elképesztő bravúr Párizsban: 2-2 a PSG ellen, úgy, hogy Di María csak a ráadásban egalizált! A BATE-Asztana-Ludogorec Transfermarkt szerinti értéke rendre 12-25-49 millió euró, szóval nagyon vegyes a kép. Óva intenék mindenkit attól, hogy ezen adatokat szentírásnak vegye, elég annyit mondani: a Puskás csupán kb. 900 millió forinttal ér kevesebbet a BATE-nél, viszont a különbséget zongorázni lehetne. Ezzel szemben a Ludogorec közel 2,5x annyit ér, mint a magyar bajnok – ehhez képest Rebrovék kettős győzelemmel búcsúztatták a bolgárokat.
Elég gyakori, hogy a keleti sikercsapatok mögött a kormányzathoz közeli milliárdos és/vagy állami vállalatok állnak. Orbán Viktor fejében kétségkívül ennek lemásolása áll. Nagy lehetőségek rejlenek a magyar labdarúgásban, hiszen a kormányzat bebetonozta magát a hatalomba, így várhatóan a következő években is ömleni fog a pénz a futballba. Emellett, minden tisztelet a kevesebb mint 200 ezer fős Bariszov (BATE), vagy a 115 ezres Razgrad (Ludogorec) lakosainak, mégsem olyanok a feltételek, mint például Budapesten, ahova vélhetően szívesebben igazolnak a játékosok, hozzák ide barátnőjüket, feleségüket. Magyarország e tekintetben is a Kelet-Nyugat határának tekinthető, olcsó az élet, ám a tehetősek nyugati szintű szolgáltatásokhoz juthatnak hozzá, mind személyes biztonság, mind jogbiztonság van – szemben mondjuk Kazahsztánnal vagy Fehéroroszországgal. Érzik ezt a futball és az ország vezetői, nem véletlenül állnak száztíz százalékban a Ferencváros mögött, amely – a MOL Fehérvárral ellentétben – nagyon komoly szurkolótáborral rendelkezik. Ilyen értelmezési keretben tehát minden adott, hogy nagyot lépjen előre a magyar klubfutball, és így elérjük a horvát-svájci-norvég szintet.
Problémák
Hátulütők azonban mindig vannak. Az egyik: megéri-e a hatalmas anyagi áldozat? Nyomát sem látni annak, hogy a szereplők kísérletet tennének a piaci viszonyok felé való elmozdulásra. Bár a kormány első körben a TAO-forrásokat jelentősen csökkentette, végül gyorsan korrigáltak és habár – szemben a korábbi gyakorlattal – szabtak felső határt, az minden addigi ténylegesen lehívott összegnél magasabb volt. A szereplők pedig hozzászoktak a pénzbőséghez. Az persze nagyon jó, ha professzionalizálódás zajlik (többek között: játékosmegfigyelői-hálózat, videoelemzők), kérdés, mi lenne akkor, ha a költségekből vissza kellene vágni. Az ideális szcenárió az lenne, ha a fellendülőben levő futball egyre több piaci alapú bevételt könyvelhetne el, az állam pedig fokozatosan kivonulna a profi futballból és megmaradna az utánpótlásban. Azonban kár ábrándozni, ismerve Orbán Viktor attitűdjét, ez nem fog megtörténni, a rendszer nem azért és nem úgy lett felépítve, hogy egyszer csak visszabontsák azt. Függőségi viszonyok sokasága, visszaosztott pénzek – ebben a nagyon magyaros, nagyon NER-es világban nincs visszalépés, marad minden így.
A másik óriási probléma az utánpótlás. Habár részeredmények vannak, szép sikereket elérő korosztályok és leginkább Szoboszlai Dominik, de összességében az akadémiai rendszer nem hozta azokat a várazásokat, amelyeket kitűztek a labdarúgás és az ország vezetői. 2013-ban Orbán úgy gondolta, évente két-három olyan játékost ad majd a felcsúti akadémia, akik a nemzetközi futballban is megállják a helyüket. Idén már a módosított verziót hallhattuk a miniszterelnöktől: tízévente egy akadémiáról kikerül két nemzetközi szintű futballista – és ha van 7-8 akadémiánk, az 14-16 ember. Hat év alatt tehát nagyot fordult a világ Orbánnál – jóindulattal is tizedakkora elvárásai vannak a sportot gyerekkora óta imádó politikusnak, noha az akadémiák költségvetése egyre csak növekszik.
Érvek és ellenérvek
Pro:
1. Visszakerültek a magyar klubcsapatok a nemzetközi futball radarára, már nem intézhetőek el topcsapataink egy-egy kézlegyintéssel. Ha valaki mégis ezt tenné, kellemetlen meglepetésben lehet része, lásd: Ludogorec. A sikerek által – illetve az utánpótlás jelentős állami támogatása miatt, azaz: jó körülmények teremtése – egyre többen sportolnak igazolt játékosként, ami nem csupán egészségügyileg és erkölcsi-morális értelemben adhat a fiataloknak, de nagyobb lesz a profi klubok merítési lehetőségei is.
2. Elcsépelt lehet, de közösségi élményt, nemzeti identitást ad akár egy magyar klubcsapat sikere, akár a magyar válogatott jó szereplése. Bár nyilvánvalóan nem a horvátok elleni győzelem tartotta Orbánt kormányfői székében, mégis, az időszakos sikerek igazolják őt – legalábbis hívei ilyenkor szívesen „na, ugyéznak” egyet.
3. Jöhet akárki Deloitte-s tanulmányokkal, amelyek az angol liga gazdálkodásáról szólnak, itthon más szelek fújnak. A futball társadalmi megítélése az elmúlt évtizedekben rohamosan csökkent, a belső – hirdetési – piac kicsi – így a jelentősebb szponzorációs szerződések is elmaradtak, ami aztán további ütemvesztést jelent, újabb kudarcokat. Ebből az ördögi körből valahogy ki kell lépni, Orbán erre kétségkívül kísérletet tett és most úgy tűnik, szakmailag és gazdaságilag is rendben van a Fehérvár és a Ferencváros, akik olyan csapatokat búcsúztattak mint a bolgár Ludogorec vagy a svéd Malmö. A jó focihoz pénz kell, és ha a keleti csapatok nem szégyelltek oligarchákhoz, állami nagyvállalatokhoz nyúlni, mi se féljünk bevetni a MOL-t, a ZÁÉV-et és a Marketet!
Contra:
1. Habár nyilvánvalóan nem lehet a labdarúgás – és a sport – állami finanszírozását lefordítani lélegeztetőgépekre, sőt újabban a „lélegeztetőgépezés” a kormánypárti véleményformálók fegyverévé vált (ahogy a gúnyos „oktatásegészségügyezés”, „mészároslőrincezés”). Viszont a jelenlegi kormány az ország gazdasági erején felül vállal szerepet a sportban, akár az akadémiák finanszírozásában, akár az NB1-es klubok háttérének megteremtésében. Ha vége a konjunktúrának, vissza kell venni ebből, ez nem fenntartható. A TAO-rendszer - ha meg is lesz hosszabbítva - bizonyosan le lesz építve, hiszen az infrastrukturális helyzet jelentősen javult a látványsportágaknál.
2. A labdarúgás szereplői – így az MLSZ, a tulajdonosok, a sportigazgatók, ügyvezetők és maguk a játékosok – hozzászoktak ahhoz, hogy teljesítménytől függetlenül ömlik a pénz. Szerencsés esetben nem elégednek meg a lézengéssel, ez összefüggésben van a légiósok magas számával – egy 23 éves szerb vagy horvát nem azért jön az NB1-be elsősorban, hogy itt pénzt keressen, hanem ugródeszkaként használja a magyar ligát, így bizonyítani akar. Ha a paksi kispadon megkereshető az 1,5-2 millió forint, minek csipkedje magát az ember?! Mivel a tehetségesebb magyarokat sem az Arsenal és a Bayern München hívja, azok a klubok, akik szóba jöhetnek (holland kis- és középcsapatok, német 2 stb.) nem tudnak, nem akarnak annyival magasabb fizetést kínálni, hogy feltétlenül távozzon a magyar fiatal. Így nincs a jobb teljesítményre sarkallva, megragad egy szinten. a budapesti szórakozóhelyeket és plázákat ismeri, szereti, itt vannak a haverok, nők, család – kell nekem a holland kisváros? Amilyen eltökélt a fiatal délszláv a karrierje tekintetében, annyira megelégszik sokkal a langyos közeggel, de biztos fizetéssel a magyar (természetesen nem mindenki). jelenleg a harmadosztályban megkereshetik a magyar átlagfizetés dupláját a labdarúgók.
3. Az akadémiák nem képesek arra, ami miatt korábban nagy pénzeket fektettek beléjük. Sokan mondják, mi akkor tértünk át az akadémiai rendszerre, amikor a nyugatiak belátták, sokkal szerencsésebb családi környezetben elhelyezni a fiatalokat egy nagyon érzékeny korban (14-18 év). Nem állunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, a fiataljaink teszik a dolgukat, de –a 2. pontot részben ismételve – nem akkora elszántsággal, mint más országokban. valamilyen átmenet vagyunk Kelet és Nyugat között ebben az értelemben is. Németországban, az Egyesült Királyságban hihetetlen profizmus alakult ki az elmúlt sok évtizede során, míg tőlünk délebbre a szegénységből való kitörés, a mindenáron való bizonyítani akarás dominál. Hihetnénk, hogy a Barcelona dolga hihetetlenül nehéz akadémiai képzés terén, hiszen kivételes képességű játékos az, aki valaha is szóba kerülhet kerettagként a felnőttcsapatnál. Ám – gondolnánk – könnyebb dolga lehet az utánpótlás-szakembereknek Szombathelyen, Győrben vagy Debrecenben; ha egy jó kiválasztási szisztémában „levizsgázott” fiatal 3-4-5 év akadémiai képzést kap, csak alkalmas lesz arra, hogy NB1-es, NB2-es szinten megállja a helyét, sőt kiemelkedőt nyújtson. A gyakorlat sajnos nem ezt mutatja. Ráadásul a cél nem is az lenne, hogy NB1-re, hanem nemzetközi topbajnokságokra készítsék fel a legtehetségesebbeket. Az MTK akadémiája korábban szinte egyeduralkodó volt, a szülők szívesen vitték oda gyerekeiket, ma nemigen tudnak versenyezni akár Felcsúttal, akár más intézményekkel és elmaradnak a nagy tehetségek (vannak kivételek, például Schäfer András, akinek a példája egyelőre nem azt erősíti, hogy okos dolog kihagyni egy lépcsőfokot [stabil és meghatározó NB1-es labdarúgóvá válni és úgy kiigazolni Nyugatra]).
Források:
https://qubit.hu/2018/07/06/tiz-abra-amely-mindent-elarul-a-magyar-fociba-aramlo-penzekrol